Trapped in Hungary

Van egy családi történetünk.  Sajnos részt vettem benne, és emlékszem is rá, bár sokáig inkább irritált, ha emlékeztettek rá, de manapság gyakran eszembe jut. Kisgyerek voltam, talán már elkezdtem az iskolát, de az elején voltam.  Apám munkahelyén - hagyjuk, aki ismer, tudja - a szakszervezet szervezett Mikulás ünnepséget. Ha jól emlékszem, én már tudtam, hogy nincs Mikulás, de azért mégis izgi volt. Elmentünk sokadmagunkkal.  Volt valami kis program, talán színjátszás, aztán jött a lényeg. Kiült a Mikulás, és mondta, hogy akkor ajándékosztás a puttonyból. Senki ne szaladjon elöre, mindenkinek jut, menjünk egyesével.  Abban a pillanatban borult a fegyelem. Az összes gyerek rongyolt elöre Mikulás csomagért. Kaptak egyet, és sok volt, akit apu-anyu küldött is vissza, hogy akkor hozzon még a kistesónak vagy a szomszéd Józsikának is. Hozzáteszem, ez egy elég jómódú emberekböl álló közösség volt részben, de senkit nem tartott abban vissza, hogy fejenként 4-5 csomagért is visszamenjenek. Mi

Minél idősebb az ember, annál többet gondolkodik az életen és annak értelmén. Hogy jó pályán van-e, mit kellene és hogy lenne a jobb. Bár erről 400 további bejegyzés szólhatna, ma egy markáns benyomásom volt, amiről mégis írni gondoltam. Mivel megint úgy néz ki, hogy hónapokra a 4 fal közé leszünk zárva, újfent megnőtt az igény egyes termékekre. Nem az alkoholra és vitaminokra gondolok (bár mindkettő önálló fejtegetést ér), hanem a kényelmes otthoni viseletre, nevezetesen a mackónadrágra. Megvallom, én ilyennel nem igazán rendelkeztem mindeddig, mivel annyira sokat talán nem is vagyok sehol "otthon" normál esetben. Szóval most jónak láttam venni ilyet.  Nehezebb, mint hinnétek, főleg, mert gondolom erre megnőtt a kereslet. Lehet venni kicsit több pénzért a sportáruházakban szabadidő nadrágot, amire a rendelkezésemre álló kedvezmény ellenére sem vitt rá a lélek, mert ugye pont az, amit otthon visel az ember, nem kell se szép, se márkás legyen, drága végképp nem. Erre jó lenne

 A minap Facebook böngészés közepette arra lettem figyelmes, hogy a kamaszkori legjobb barátnőm is doktor lett. Nem vagyunk már abban a közvetlen viszonyban, hogy tudjam, pontosan miként, de mivel utolsó tudomásom szerint a jogra járt valamilyen minőségben, akkor ő ugyan másfajta, de nem feltétlenül könnyebben megszerezhető doktori címre tett szert. Sok jelentősége persze nincs számomra, de valahol az ember mégis elégtételt érez az összes sznob és a saját korát nem értő tanárával szemben, akik gondolom úgy gondolták, hogy csak azért, mert másképp öltöztünk, más zenét hallattunk és más világképet testesítettünk meg, egyben azonnal elveszett ifjúsággá degradálódtunk, akikre egy csomag párizsit nem lehetett bízni. Senki nem próbált értelmesen hozzánk állni és kezelni az akkori helyzetünket, hanem ott tettek keresztbe, ahol lehetett, köztük meglépve azt is, hogy a szüleimet behívták elbeszélgetni, vagy egy másik barátnőm anyjának azt javasolták, tiltsa el Őt tőlem, mert zűrös vagyok.  A pe

 Rettentően zavar, hogy a korábbi blogokkal ellentétben itt a kezelő felületen szinte teljesen korlátozva vagyok mindenben, amit szeretnék. Így példáil abban, hogy a bejegyzésekre ne kelljen nektek kattintani, hanem eleve teljes szöveggel megjelenjenek a főoldalon. Már nagyon rég keresem a megoldást, nem lett meg, sajnálom. Szintén nem látom, hol tudok címkéket hozzáadni. Jó nagy szar lett ez a blogspot is.

 Az utóbbi időben van szerencsém sokat utatni hazánkon belül. Bár ezt alapvetően szeretem csinálni, de olyan ez is, mint a főzés: addig, amíg csak akkor kell, amikor olyanom van, szívesen, és akkor is én döntsem el, mikor, mit, hogy. A dolog autós része külön bejegyzés lesz, most a tömegközlekedés lesz a friss élmény. Szóval tudom, hogy osztrák-magyar sín- és pályarendszer van, mert 1920 óta nem volt idő csinálni vele valamit. De vannak dolgok, amik az ember lányát sokkolják. Még azután is, hogy tapasztalt vonatozónak gondoltam magam, miután kutatásaimnak hála volt szerencsém az összes keleti megyébe sokszor utazni. Igaz, Budapestről. És igaz, mindenhová Intercityvel szinte.  Az ember lánya azt hinné Nyugat-Magyarország mennyország. Aztán pofán ver a valóság, hogy egyrészt útba van az a rohadt Balaton, másrészt mi vagyunk az egyik világ s×gge lyuka, ha A-ból B-be akarunk utazni, és ebből egyik se Budapest.  Pécs és Szombathely között egyébként van közvetlen járat. Vonatból csak félév k

 Hiányzik az írás. Meg talán pár embernek az olvasás is. Egyrészt annyira más világot élünk mostanság, hogy azt szinte kényszer dokumentálni. Másrészt sokszor van olyan érzésem, hogy a napi tapasztalataimból megosztanék ezt-azt a közzel.  A valósággal való minden hasonlóság csak a véletlen műve.